Blog

×

Figyelmeztetés

JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 519

Bár számos etikai normát és szabályt sért, sem a Reklámszövetség Etikai Bizottsága, sem az Önszabályozó Reklám Testület nem kezdeményezett semmilyen intézkedést az Elk*rtuk című film plakátja ellen. A „semmitevés” oka, hogy a testületek úgy értelmezték, a kurzusmozinak szánt politikai krimi reklámja nem tartozik a hatáskörükbe – ugyanis nem kereskedelmi, hanem politikai hirdetés. És a plakátot, illetve a filmet elnézve ez valószínűleg igaz: az alkotás simán semmibe vesz olyan évtizedes gyakorlatokat, amiket még Sztálin sem óhajtott megsérteni.

 

Fotó: Megafilm

1935-ben a Lenfilm stúdióban elkezdett formálódni egy új produkció Sztálin támogatásával. A film a legendás leningrádi pártvezető, az 1934-ben merénylet áldozatául esett Szergej Kirov életének utolsó tíz évét kívánta feldolgozni. Sztálin óriási politikai tőkét kovácsolt a Kirov-gyilkosságból. Erre hivatkozva kezdte meg leszámolását a párton belül alternatív irányt képviselő csoportokkal, ami aztán a ’30-as évek terrorjába, véres megtorlásaiba csapott át. Úgy érezte, korlátlan hatalmának elfogadtatásához jól jöhet egy film is, amely közvetíti a hivatalos ideológiát, és egyben kijelöli a rendszer ellenségeit, akikre megsemmisítő csapást kell mérni. A vezér részt vett a forgatókönyv kidolgozásában, de a munka – talán éppen ezért – elég lassan haladt, ellentétben a kivégzésekkel. Így aztán Sztálin folyamatosan igyekezett kicsit aktualizálni a film üzenetét, a végén már Georgij Pjatakov, Karl Radek és társaik 1937. januári perével is össze kívánta kapcsolni. Végül Friedrich Ermler rendezésében elkészült A nagy hazafi című kétrészes opusz (1937–39), a sztálini propaganda filmes himnusza. Valamiért azonban, bár egyértelmű és fölvállalt volt, hogy a mű Kirovról szól, a főhős nem eredeti nevén jelent meg, miképp ellenségei sem. Így bizonyára szabadabban lehetett formálni és a politikai üzenetekhez idomítani a történéseket, szónoklatokat, mindenesetre Sztálin és az alkotók láthatóan kerülni kívánták a ferdítés és hiteltelenség vádját.  
 

Igazság és igazolhatóság

Meglepő módon tehát ez a szovjet propagandafilm is betartotta azokat a kereteket, amelyek nagyjából mind­máig meghatározóak a jelenről, közelmúltról szóló politikai témájú filmek készítésénél. Ha a szereplők beazonosíthatóak valós személyekkel, vagy egyenesen azok nevével jelennek meg, ábrázolásuknak, tetteiknek, kijelentéseiknek egészében igazodniuk kell bizonyítható tényekhez. Különösen, ha még élő személyekről van szó. Amennyiben a mű hipotézisekre épül, jobb fiktív neveket használni, vagy/és egyértelműen jelezni, hogy a történet a fantázia szüleménye. Ettől egy politikai film még lehet leleplező erejű, és nem kis botrányt kavarhat. Jó példák erre a műfajnak az 1970-es években született legendás olasz darabjai, a Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében, az Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek, vagy a Mattei-ügy. Verhetjük hát a mellünket, mert nálunk bizony elkészült egy politikai krimi, amely szakít az általános gyakorlattal. Magyarnak nem lehet szabályokat diktálni, ha az igazság a tét. Legyen bár vélt. Ha Kálomista Gábor producer meg van győződve valamiről, az Elk*rtuknak meg kell születnie. Főleg, ha a számára kedves kormánynak előnyös, különösen kampányidőszakban. Hangsúlyozni kell, hogy ön­­magában ez nem probléma. Lehet játékfilmet csinálni 2006-ról, az őszödi beszédről, az utána kialakult politikai válságról, a zavargásokról, a sok ártatlan emberrel szemben is durva erőszakot alkalmazó rendőri akcióról. Gyurcsány Ferencről, Dobrev Kláráról, Szilvásy Györgyről, Hann Endréről, bárkiről, bármilyen céllal, bárki szolgálatában. Fel lehet vállalni, hogy a mű a politikai szereplőket beazonosíthatóan, saját nevükön szerepelteti, amit a gyártó online információs anyaga külön megerősít. Ám ebben az esetben a történetnek igazolható tényeken kell alapulnia, pontosabban világosan el kellene határolnia a tényeket a fiktív, hipotetikus elemektől. Az Elk*rtuk ezt nem teszi meg, így aztán a befogadásban tényként jelenik meg, hogy Gyurcsány Ferenc hatalmának megtartását az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után (is) egy szűk csoport manipulálta, élén Dobrev Klárával és Hann Endrével, a Medián Intézet vezetőjével. Felmérve a helyzetet, ellenfeleiket megelőzve, ők adták át a beszéd felvételét a médiának, ők provokálták a televízió ostromát, tudatosan hagyták, hogy rendőrök sérüljenek meg, majd a sikertelen önkormányzati választások után szították az október 23-i zavargásokat, és eltervezték a brutális rendőri akciót is. Dobrev figurája pedig ördögivé minősül, amikor az ártatlan áldozatok lehetőségére így reagál: „Járulékos veszteség.”  

Rágalmazás, miegymás

A politikai témának ez a fajta játékfilmes feldolgozása, amely szakít az általános gyakorlattal, egy sajátos képletet eredményez, amely komoly jogi kérdéseket vet fel. Már csak azért is, mert élő, aktív személyekről állít olyan dolgokat, a tények szintjén kezelve, amelyek nehezíthetik tevékenységüket, elvileg akár ellehetetleníthetik őket politikai vagy egyéb pályájukon. Mindenekelőtt azt kéne tisztázni, hogy a játékfilmes világ narratívái mennyiben vonatkoztathatók a valóságra. Milyen szinten értelmezhető egy történet vagy annak elemei, tényállításnak, igazságnak, hazugságnak? Tekinthető-e fikciós műfajban például rágalomnak egy létező személyekkel kapcsolatos bizonyítatlan vagy éppen hamisnak minősülő esemény, jellemábrázolás? A kérdéskörről tapasztalt jogászokat faggattunk. Mindhárman tagjai az Ügyvédekkel a Demokratikus Jogállamért Egyesület elnökségének. Sziklai János úgy véli, egy ilyen játékfilmes megoldásnak büntetőjogi és polgári jogi következményei is lehetnek. „Kezdjük az elején. Rágalmazásnak tekintjük, ha valaki valakiről más előtt nyilvánosan valótlan tényt állít, sugalmaz, és az sérti az illető becsületét. Minősített eset – többek között –, ha ez nagyobb nyilvánosság előtt történik, amit korábban a bíróságok úgy fogalmaztak meg, hogy első látásra nem lehet megállapítani a jelenlévők számát. Ide sorolhatjuk a nyilvános vitákat is, de ilyen szintű rágalmazás a médiában gyakori, bár ma már inkább a közösségi oldalak jelentik a vezető fórumot. A rágalmazásnak sokszor hitelrontás a következménye, előfordulhat, hogy komoly gazdasági kárt okoz. Lényegében a parlamenti képviselők is folyamatosan rágalmazzák egymást, ám az ott kialakult gyakorlat, a mentelmi jog miatt ezek nem kerülnek bíróság elé. A Btk.-ban is az enyhébb súlyú cselekmények közé tartozik a rágalmazás, és csak a sértett magán­indítványára lehet belőle eljárás.” A szakember szerint fikciós mű­ben is történhet rágalmazás. „Amennyiben valós személyek egyértel­műen­ felismerhetően, be­azonosíthatóan jelennek meg pél­dául egy játékfilmben, és valótlan, nem bizonyított tényeket közölnek vagy sugalmaznak róluk, eredményesen lehet pert kezdeményezni – állítja Sziklai János. – Különösen akkor, ha más, dokumentált tények mellé épülnek be, ami erősíti azt a hatást, hogy valós történésekről van szó. Ki lehet persze írni a film elejére, hogy bár megtörtént események alapján készült, a megjelenített cselekmény a képzelet szüleménye, a szereplők kitalált személyek. De ismétlem, ha egyértelmű a beazonosíthatóság, amit ráadásul valódi nevek is megerősítenek, igazolható a rágalmazás, illetve a személyiségi jog megsértése. Talán praktikusabb is a dolgot a polgári jog felől, személyiségi jogi sérelemként megközelíteni. Igaz, ha közszereplőkről van szó, felvethető, hogy nekik jóval több sérelmet kell eltűrniük. De mondjuk egy összeesküvés-elmélet vagy kirívóan súlyos bűnvád a velük kapcsolatos határokat is túllépheti.” Az elvi megállapításokkal Mórotz Zsolt is egyetért, ám saját esetei alapján is úgy látja, a bírósági gyakorlat nagyon messzire tolja a közszereplőktől elvárható tűréshatárt. Ennek hátterében alkotmánybírósági határozatok húzódnak meg, mindenekelőtt a 36/2014-es, amelyet több újabb is megerősített. „Egy közszereplőnek, különösen, ha közhivatalt vagy köztisztséget tölt be, ma szinte minden negatív minősítő állítást el kell viselnie – jelenti ki az ügyvéd. – Mostanra legalább szűkült a körük, hiszen az 1990-es években már akkor is közszereplőnek minősíthették az embert, ha egyszer szerepelt a tévében. Egy politikusról ebben a minőségében ma gyakorlatilag bármit mondhatnak jogi következmények nélkül. Más kérdés, ha emberi mivoltában, méltóságában sértik. Arra pedig nemigen van példa, hogy mi a helyzet, ha a bántó vagy hamis állítás egy játékfilmben történik. Amerikában voltak ilyesmiből perek, de ott, ha egy valós személy beazonosítható egy filmben, az engedélye kell hozzá, hogy megjelenítsék.” Gerő Tamás, az Ügyvédekkel a Demokratikus Jogállamért Egyesület el­nöke megerősíti kollégája aggályait a létező joggyakorlattal kapcsolatban. „A játékfilmet ebben a tekintetben a politikai plakátokhoz hasonlítanám – fejtegeti a szakember. – Azokon aztán gyakran találkozhatunk lejárató, becsmérlő, hamis, bizonyítatlan állításokkal. A politikusok – természetesen a hozzájárulásuk nélkül – eltorzítva is szerepelhetnek rajtuk. Gondoljunk csak a politikusokat Soros-ügynökként megjelenítő vagy bohócnak ábrázoló plakátokra. Ám született már olyan jogerős bírósági ítélet, hogy ezt is tűrniük kell. A játékfilmes ábrázolásnál további probléma, hogy a műtípus elnevezése eleve arra utal, hogy amit bemutat, az nem a tárgyszerű valóság. Főleg, ha dokumentumanyagok beépítésével formai distinkciót is tesz az alkotó a tények és a fikció között. Ugyanakkor nézői oldalról úgy is megközelíthetjük a dolgot, hogy a dokumentumok a fikció tényszerűségének képzetét erősítik. Mindezzel együtt úgy gondolom, ha beazonosíthatóan jelenik meg egy valós személy, mindenképpen sérelmezheti, hogy a vele kapcsolatos megalapozatlan állítások, esetleg torzító ábrázolása sértik a jó hírnevét, amiért személyiségi jogi pert indíthat, kérhet helyreigazító nyilatkozatot. Azt pedig semmiképpen sem kell tűrnie, ha emberi minőségében mocskolják, alkoholistának vagy kéjencnek állítják be.” Szó, mi szó, érdekes helyzet. Ezek szerint Dobrev Klárát és Hann Endrét játékfilmben sem lehet összehozni egy forró, szenvedélyes éjszakára, de esetleg következmények nélkül bemutatható, hogy véres rendőri akciókhoz vezető zavargásokat provokálnak. Mindenesetre a jelenlegi jogi megközelítés elég problémás, hiszen az efféle hamis állítások nem egyszerűen az érintettekkel szemben sértőek, hanem a társadalom, a közvélemény manipulálását, megtévesztését szolgálják.  

Mit is üzen?

 A manipulatív szándék jól látszik az Elk*rtuk médiakampányán is. A filmhez készült moziposzter ellepte az országot, Pesten még óriásméretben is látható Gyurcsány Ferenc profilja a film címével és annak összes főbb karakterével. Ne legyenek persze kétségeink, a poszter nemcsak a filmet hivatott reklámozni, de annak a választási harcban politikai szerepe is van. „Azt se higgyük el, hogy ez egy művészfilm, hiszen pontosan látszik, hogy az Elk*rtuk egy ideoló­giai indíttatású propagandamozi – mondja Kaszás György reklámkritikus, egykori kreatív igazgató. – Az alkotást épp ezért nem lehet függetleníteni a jelen politikai helyzettől, pláne, hogy abban 2006. október 23-a fontos vonatkozási szerepet kap, miközben a filmet idén két nappal a forradalom évfordulója előtt mutatták be.” A plakát ezenfelül etikailag is kifogásolható. Kaszás György ennek bizonyítására a kereskedelmi és gazdasági hirdetésekre vonatkozó Magyar Reklámetikai Kódexet hozza fel, melynek bevezetésében elsők között szerepel, hogy az politikai hirdetésekre nem érvényes. „Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, ez teljesen érthető, hiszen a politikai kérdésekben az etika kevésbé fedezhető fel – mondja az elemző. – A kódex 3. cikkelye egyébként tartalmazza, hogy »A reklámozásban figyelembe kell venni a társadalomban általánosan elfogadott erkölcsi-etikai normákat, valamint a közízlést«.” Kaszás szerint az Elk*rtuk ezt a szempontot már a film címével sem veszi figyelembe. Utóbbi szintén problémát jelent a 13. cikkely szempontjából, mely kimondja: „A kifejezetten felnőtteknek szánt termékek reklámját tilos gyermek- vagy fiatalkorúnak szóló média­környezetben elhelyezni”, valamint „A gyermekkorúaknak, fiatalkorúaknak vagy gyermekkorúak és fiatalkorúak szerepeltetésével készült reklám nem tartalmazhat olyan kijelentést, vizuális megjelenítést, vagy hangeffektust, amely szellemileg, erkölcsileg és fizikailag a kárukra lehet, kihasználja hiszékenységüket, tapasztalatlanságukat és érzésvilágukat”. A plakát tehát ennek az elvárásnak sem felel meg, mivel a kiskorúak az utcán számos helyen találkozhatnak a hirdetéssel és annak címével. „Ha tehát a plakátot gazdasági vagy kereskedelmi célú reklámnak tekintjük, mely egy filmet akar eladni, akkor főleg nem jelenhetne meg olyan helyeken, ahol gyerekek is láthatják” – állítja a szakértő, hozzátéve, hogy sem a Reklámszövetség Etikai Bizottsága, sem az Önszabályozó Reklám Testület nem kezdeményezett semmilyen intézkedést a plakát ellen. „Ennek oka nyilván az, hogy az Elk*rtuk végtére is egy politikai reklám, amire nem terjed ki a reklámetikai kódex hatálya” – mondja Kaszás. Az elemző szerint a poszterrel amúgy esztétikai gondok is vannak. Egyfelől nincsen megkomponálva, a rajta szereplő portrén hemzsegnek a képi elemek. „Egy plakátnak minél egyszerűbbnek kell lennie, hogy a befogadót egy pillanat alatt tájékoztassa. Ehhez képest ezen az Elk*rtuk poszteren tizenhét képi elem látható. Még követni is nehéz” – mondja Kaszás, aki szerint tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a cím „ú” betűjét egy négyzetbe helyezett „x” betűre cserélték, ami olyan érzést kelt, mintha egy szavazólap kitöltött rubrikáját látnánk. „A reklámozás szempontjából külön érdekes, hogy a premiert megelőző időszakban még a stáb is rejtőzködött. Nem is lehetett tudni, hogy konkrétan kik fognak szerepelni benne” – mondja Kaszás György, hozzátéve, egy hollywoodi kasszasiker esetében akár egy-két évvel a bemutató előtt lehet tudni, hogy kik lesznek a főbb szerepekben. „Egy jó filmet a színészek nevével is el próbálnak adni, elvégre az mágnesként vonzza a nézőket. A jelen esetben ez nem így volt” – jelenti ki az elemző. Arról nem is beszélve, hogy a film brit rendezője, Keith English sem népszerűsítette a filmet, a premier után pár nappal pedig törölte a Twitter-­fiókját is.  

Nézni a jelent

A film további sajátossága, hogy tizenöt évvel ezelőtti eseményt dolgoz fel, a közelmúltat mutatja be. A magyar közönség számára ez szokatlan lehet, hiszen bár egyes filmjeink a premierjük idején az aktuálisan zajló társadalmi és politikai folyamatokra reflektáltak – például Szabó István Édes Emma, drága Böbéje a tanárok helyzetét mutatta be a rendszerváltás után, vagy a Megint tanú a kilencvenes évek átalakuló gazdasági és politikai realitását –, addig kevés film utal ténylegesen megtörtént, aktuá­lis politikai eseményekre. Kérdéses hát, hogy a mozinézők hogyan reagálnak egy ilyen filmre. „Magyarországon lenne igény olyan filmekre, amelyek a jelen és a közelmúlt politikai, társadalmi eseményeit mutatják be. Csak nem mindegy, hogy szakmailag milyen szinten készítik el azokat” – állítja Paár Ádám, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa. A történész-politológus szerint a nézők főleg két szempontot várnak el egy történelmi filmtől: legyen valószerű és hiteles, másrészt cselekményes, hogy izgalmas legyen végignézni. „Utóbbi szempontot a történészek hajlamosak elfelejteni, pedig a politikai drámákban is fontos a narratíva” – mondja Paár, példának hozva fel az amerikai filmeket, melyek rendezői nemcsak ügyesen bonyolítják a cselekményt, de arra is ügyelnek, hogy a republikánus és demokrata oldal közti véleménykülönbségeket áthidalják – mondjuk azzal, hogy a közös amerikai értékekre hivatkoznak, így a filmek szereplői bizonyos alapvető kérdésekben nehezen, de konszenzusra tudnak jutni. Valóban érdemes a témával kapcsolatban felidézni pár amerikai filmet. Oliver Stone 1995-ös Nixon című alkotása például egy évvel Richard Nixon halála után került a mozikba, és mesélte el az egykori republikánus vezető történetét az 1972-es Water­gate-botrány szemszögéből. A főszerepet Anthony Hopkins alakította, aki remekül hozta az örökké szorongó elnök figuráját, annak minden erősségével és gyengeségével. Oliver ­Stone pedig, akárcsak más történelmi filmjében, ezúttal sem finomkodott: nemcsak Nixon életére, karrierjére és egészségügyi problémáira irányította a fókuszt, de bemutatta a külügyminiszterével, Henry Kissingerrel vívott konfliktusait is. A lezárásban pedig a film elérkezett a jelenbe: Nixon temetéséről látunk archív felvételt, amelyen feltűnnek volt elnökök, Gerald Ford, Jimmy Carter, Ronald Reagan, idősebb George Bush, és az akkor kormányzó Bill Clinton is. A 2018-as Vice (Alelnök) című film Dick Cheney pályafutását mutatta be. Ebben is egy tehetséges átalakuló­művész, Christian Bale alakította a „főhőst”. Nemcsak felszedett pár kilót a szerep kedvéért, de tökéletesen formálta meg Cheney megfontolt, stratéga alakját is. A film amúgy nem fukarkodott politikusokban, akiket a legnagyobb nevek játszottak: Cheney feleségét Amy Adams, Donald Rumsfeld védelmi minisztert Steve Carell, George W. Bush elnököt Sam Rockwell, Colin Powell külügyminisztert Tyler Perry, de még feltűnt Condoleezza Rice és Henry Kissinger is. Az Alelnök kendőzetlenül mutatta be Cheney életét, kitérve a politikus alkoholproblémáira, szívrohamaira, a hatalomhoz való ragaszkodására és arra, hogy egy erős férfi mögött mindig egy erős nő áll, jelen esetben a későbbi Second Lady, Lynne Cheney. „Magyarországon más a helyzet, itt alapvető kérdésekben is viták vannak – mondja Paár, kiemelve az 1989-es átmenetet, amelyet hol rendszerváltásnak, hol rendszerváltoztatásnak hívnak. – A magyar társadalom másrészt kulturális szempontból is szemérmesebb, mint az amerikai vagy a skandináv” – véli a történész, hozzátéve, ezekben az országokban a sorozatok és játékfilmek előszeretettel mutatják be a jelenkor politikai eseményeit. Politikai utalások persze egy-egy könnyedebb magyar alkotásban is megjelentek: Torgyán József alakja például A miniszter félrelép híres parlamenti jelenetében és A Viszkis című filmben is felidéződik. „A napi politikát amúgy gyakrabban is be lehetne mutatni a vásznon. Kérdéses persze, hogy ez a magyar közönséget mennyire hozza lázba – mondja Paár Ádám. – Hiszen míg az amerikai filmekben érdekfeszítő a szövetségi kormány működése, addig nálunk inkább a közelmúlt történéseit kellene szemléltetni. Utóbbira hamarosan lesz újabb példa: már forog az 1990-es taxisblokádról szóló film, melyben ifjabb Vidnyánszky Attila játssza a fiatal, míg Seress Zoltán a időskorú volt miniszterelnököt, Antall Józsefet. Ahogy távolodunk a közelmúlt eseményeitől, előbb-utóbb felnő egy generáció, amelynek mindez már történelem lesz. A konkrét eseményekhez köthető ellentétek addigra vélhetőleg feloldódnak, így például a rendszerváltás éveiről lehet egy elfogulatlanabb, relatíve kiegyensúlyozottabb filmet készíteni.”
 
Forrás: https://nepszava.hu/3136468_szexorultnek-nem-abrazolhatnak-de-tolvajnak-veres-kezunek-igen
Szerzők: Forgács Iván, és P. Szabó Dénes

A cikk október 31-én jelent meg onlne.
 
Kategória: Hírek
vasárnap, 14 november 2021 15:31

És ki kért engedélyt az újszülöttől?

Vajon Berki Krisztián kislánya mennyit érzékelhetett abból, hogy csaknem kétszázezer ember figyelte pénzért a születését? És mit szól majd, amikor ennek tudatára ébred? Örülni fog, hogy világra jötte óta híres? Nevet egyet, hogy milyen laza szülei vannak? Vagy beleborzong, hogy show műsort csináltak a léte kezdetéből? Legkésőbb tíz év múlva, a kiskamaszkora kezdetén kiderül. Addig a szülőkről lehet beszélni. Mit is csináltak, miért csinálták, csinálhatták-e? Pálcát törhetünk Berkiék fölött, nehéz lenne nem ezt tenni, de influenszerként a munkájuk és a lételemük az életeseményeik folyamatos, megszállott dokumentálása és közzététele a közösségi hálón. Ha üzleti megfontolás is van a megosztás mögött, nyilván fokozza a társadalmi felháborodást.

 
Ma már külön terminus, a sharenting (a parenting és a share angol szavak összevonásából) jelöli, amikor a szülők saját gyerekükről meggondolatlanul vagy túlzott mértékben osztanak meg tartalmakat. Ez nem csak a gyerek jogait sértheti, az énképére és az identitására is hatással lehet, ha később nem tud azonosulni a szülei által a közösségi mé­diá­ban róla kialakított képpel. Bármilyen furcsán hangzik, egy újszülöttnek ugyanúgy hozzá kell járulnia, hogy nyilvánosságra hozhatnak-e róla felvételeket, mint egy felnőttnek. De hogyan tudná ezt közölni egy csecsemő? Egyre szaporodnak az olyan esetek, perek, mikor valaki felnőtté válva szembesül azzal, mi történt vele, és maga kér jogorvoslatot. Kérdés, hogy visszamenőleg miben lehet érdemben ítélkezni. Léteznek filmek, amelyekben progresszív társadalmi üzenete van a szülés megjelenítésének. Ilyen Mészáros Márta Kilenc hónap című legendás, 1976-os alkotása, amelyben Monori Lili vállalta, hogy kamerák előtt szüli meg gyerekét, közös élménnyé téve a női sors fennkölt erőpróbáját, ami katartikus erővel tudta lezárni az igazi emancipáció mellett kiálló művet. Nemrég készült egy gyönyörű orosz dokumentumfilm, a Doktor, gyereket akarok egy szülészeti osztály életéről, orvosi beavatkozásokkal, beazonosítható újszülöttekkel. Igaz, kerülve a sokkoló dokumentálást.
 
 
A rendezőnő, Julija Mironova lapunknak nyilatkozva elmondta, igyekeztek a legnagyobb alázattal kezelni a témát, nem sérteni a szereplők méltóságát, és szigorúan betartani a jogi előírásokat. „Jelenetről jelenetre kértük az osztályon fekvők írásbeli engedélyét, az egész teret átfogó beállításoknál végigjártam a kórtermeket, azokat, akik nem írták alá a papírt, a felvétel alatt átvittük egy másik helyre. Az oroszországi rendelkezések szerint 14 éven aluli gyerekekről a szülő engedélye nélkül nem lehet nyilvánossá tenni felvételeket. Egyszer játszótéren akartunk riportot csinálni gyerekekkel arról, hogyan hat rájuk Momo a neten. Ismerős anyukákat kellett találnom, hogy összeszedjük a csapatot.” Születése pillanatától minden emberi lényt megilletnek emberi és személyiségi jogok, tiszteletben kell tartani a méltóságát, jó hírét. A szülő csupán felügyeli, képviseli ezeket, amíg a gyermeke nem teljesen cselekvőképes. Állami oldalról pedig a gyámhatóság nyújt számára védelmet, akár a szülővel szemben is, ha testi, szellemi, erkölcsi fejlődése veszélybe kerül. Bármilyen furcsán hangzik, egy újszülöttnek ugyanúgy hozzá kell járulnia, hogy nyilvánosságra hozhatnak-e róla felvételeket, mint egy felnőttnek. Ám a szülők hajlamosak úgy gondolni, hogy saját megfontolásaik alapján szabadon rendelkezhetnek a gyerekükkel. Ebből a szempontból Monori Lili nemes célért hozott döntése semmivel sem jelent kisebb kockázatot, mint Berkiék számító exhibicionizmusa. Nagyobb korban már egyértelmű, hogy ha egy gyerek nem akar szerepelni, nyilvánosság elé kerülni, nem lehet rá kényszeríteni. De hogyan tudná ezt közölni egy újszülött? Gerő Tamás, az Ügyvédekkel a Demokratikus Jogállamért Egyesület elnöke úgy véli, hogy bár a szervezeti keret és a jogszabályok rendelkezésre állnak a gyermekek védelmére, érvényesítésük a gyakorlatban meglehetősen nehézkes, és nem is igazán életszerű. Elsősorban a szülők tekintetében. Ha belegondolunk, az állítás nem meglepő, hiszen a gyerek ki van szolgáltatva a szüleinek. De ennél is lényegesebb, hogy alapvetően bízik bennük. Elfogadja, hogy döntéseik az ő érdekeit szolgálják, még ha nem is mindig kellemesek számára. Egy viszonylag normálisan működő családban a tapasztalatai szintén ezt erősítik meg. Anya és apa jót akar nekem. Ha ők úgy gondolják, hogy érdemes megörökíteni sok mindent rólam, és megosztani az interneten, akkor játsszuk ezt. Ha érez is emiatt bántásokat a környezetében, túlteszi magát rajtuk. Már valamennyire érettnek kell lennie ahhoz, hogy tudatosan ellenkezzen, de így is családi körben vívja harcait. Márpedig, ha nem jelzi, hogy valamilyen bántalmazás, sérelem éri, a hatóságok nem tudják védeni a jogait. A környezet, ismerősök, szomszédok, az iskola csak szélsőséges eseteknél emeli fel érte a szavát, tesz intézkedéseket. Azok az esetleges lelki sérülések, amelyeket a közösségi háló nyilvánossága előtti folyamatos mutogatás, a sharenting jelenthet, ma még a társadalmi tűréshatáron belül vannak, ha egyáltalán tudatosulnak. Hiszen alapjában egy általános jelenségről van szó: büszkélkedni akarunk a gyerekünkkel, bármit mutatunk róla, azt szeretnénk közölni, hogy milyen édes.

Felnőttként kérnek jogorvoslatot

A pszichológusok, a gyermekvédelmi szolgálatok ugyan egyre aktívabban, mind több nyilvános fórumon hívják fel a figyelmet a veszélyekre, hajlamosak vagyunk legyinteni a jelzésekre. Gerő Tamás a gyakorlat, részben a nemzetközi tapasztalat alapján úgy látja, ezek a sérelmek, bántalmazások, főleg, ha családi körben történtek, akkor tudnak jogi útra terelődni, amikor valaki felnőtté válik, szembesül azzal, mi történt vele, és maga kérhet jogorvoslatot. Egyre szaporodnak az ilyen esetek, perek, kérdés, hogy visszamenőleg miben lehet érdemben ítélkezni. Amikor kilépünk a családi körből, sokkal kezelhetőbb a helyzet. A szülők a külső környezettel szemben többnyire valóban igyekeznek védelmet biztosítani gyereküknek. Fellépnek az érdekükben, jelzik a problémákat. Ha mások akarnak felvételt készíteni a gyerekükről, például felkérik egy filmszerepre, már komolyabban odafigyelnek, miről is van szó. Ezért aztán a szabályozás, a jogi háttér is jóval egyértelműbb, kidolgozottabb. „A 14 év alatti, jogilag cselekvőképtelen kiskorú helyett ezen a területen is törvényes képviselője jár el, a produkció vele köt szerződést, hozzá érkezik a honorárium – mondja Gerő Tamás. – 14 és 18 év között a kiskorú már korlátozottan cselekvőképes. Vele állapodnak meg, ő rendelkezik a munkáért kapott pénzzel, de a szerződés érvényességéhez szükséges a szülő vagy más törvényes képviselő hozzájárulása. Ám talán ennél is fontosabb a gyámhivatal bevonása, hogy a tizenhatodik életévét be nem töltött személy filmipari foglalkoztatásának bejelentésekor a gyámhatóság vizsgálni köteles a filmalkotás tartalmát, jellegét és a fiatal munkavállalóra gyakorolt lehetséges hatásait. Ha úgy látja, hogy valami testi vagy lelki sérülést okozhat, be tud avatkozni, előírhatja szakemberek alkalmazását, egy jelenet megváltoztatását, de akár meg is tilthatja a foglalkoztatást. Más kérdés, hogy efféle megelőző intézkedésekre egyelőre nem nagyon van példa a gyakorlatban.” Gyerekszereplőkkel forgatni fokozott figyelmet, gondoskodást, érzékenységet is igényel. Gárdos Péter több filmjében is szembesülhetett a feladat nehézségeivel, szakmai kihívásaival. „Viszonylag könnyű dolgom volt, mert olyan szerepekre kértem fel gyerekeket, amelyek megfeleltek saját élethelyzetüknek – állítja a Balázs Béla-díjas filmrendező. – Még a Szamárköhögés 1956-os, »kizökkent az idős« szituációjában is úgy kellett a gyerekeknek viselkedniük, reagálniuk, mint bármelyik családban, ahol a felnőttek, a szüleik éppen fel vannak zaklatva. A kisfiú rácsodálkozása saját szexualitására is szinkronban volt az őt alakító Tóth Marcell életkorával. Ha gyermekkori abúzusról csinálnék filmet, az természetesen más feltételeket, alapos előkészítő konzultációkat, pszichológusi jelenlétet követelne. Az eddigi munkáimnál inkább arra kellett vigyáznom, hogy ne ébresszünk fel a gyerekekben hiú ábrándokat, illúziókat a jövőjükkel kapcsolatban. Én igyekszem elmagyarázni a szülőknek, hogy a felkérés a konkrét feladatra szól, és a gyerekeik bármilyen jól oldják meg, ez még nem jelent különös színészi talentumot. Ezzel együtt a gyerekszereplőknek később problémát jelenthet az esetleges siker, vagy hírnév feldolgozása, az, hogy nyolc, tízévesen népszerű emberek közelében lehettek, és utána vissza kellett térniük a megszokott életükbe.” Az alkotó borzasztó veszélyesnek tartja, ha a szülő esetleges saját karriervágyait akarja megvalósítani a gyerekével, vagy egy színészi pálya kezdeteként értelemezi a felkérést. „A Szamárköhögésnél Marcit egyszerűen elhozta anyukája a forgatásokra, és megkérdezte, mikor jöhet érte. Kárász Eszter mamája azonban velünk maradt az első két napon, izgult, olykor még instrukciókat is adott. Kiderült, hogy otthon „próbált” Eszterrel, tanácsokat adott a kislánynak, hogyan mozogjon, intonáljon. Így aztán meg kellett, kérnem, hogy ne legyen jelen a felvételeken, és attól a pillanattól kezdve a másnap forgatandó jeleneteket titokban tartottuk. Szerencsékre a mama érzékenyen, intelligensen fogadta az új rendszabályokat. A gyerekszereplő kiválasztásánál nekem az a legfontosabb, hogy a gyerek karaktere hasonló legyen a figura személyiségével, mert így nem játszania kell, csupán jelen lenni. A gyerek filmszínészi tehetsége annyi, hogy kamera előtt is oldottan, gátlások nélkül tudja adni önmagát. Esztert speciel megcsapta a színjátszás füstje, és végül megtalálta a helyét a pályán, de nem vették fel a főiskolára, és bizonyára nem volt könnyű feldolgoznia, hogy hagyományos értelemben nem lett színpadi színész.” Persze a stáb többi tagja is felelős azért, hogy minden rendben menjen. A gyerek senkitől sem tarthat. Mindenekelőtt talán a színészpartnerek tehetnek sokat ezért. „ A Szamárköhögés forgatásánál Garas Dezső egyszer úgy érezte, hogy elszabadultak a gyerekek – meséli Gárdos Péter. – A forgatási helyszín olyan volt, mint egy hatalmas játszótér, a kicsik a szünetben fogócskáztak, labdáztak. Dezső kifakadt, hogy nem tud így koncentrálni, majd ő rendet csinál. Váratlanul kiabálni kezdett a gyerekekkel, mintha felnőtt partnerei lennének, hogy neki nyugalomra van szüksége, összpontosítania kell, rend legyen azonnal, fegyelem! Dermedt csend támadt. Utána felém fordult, hunyorított és elnevette magát. A gyerekekre persze hatott az „alakítás”, és attól a perctől kezdve úgy viselkedtek, mint két kis angyal. Egy napig… Az igazi Mikulás felvételeinél Cserhalmi Gyuri is felnőtt partnerként kezelte főszereplőtársát, a gyerek Szilasi Blankát. A forgatás előtt és a szünetekben elvonult vele, ketteseben társalogtak. A film kettőjük ellenszenvből megszülető barátságáról szólt, elengedhetetlennek látszott, hogy a privát életükben is megismerjék egymást. De ilyen esetekben mindegyik stábtag részéről alapkövetelmény bizonyos fajta érzékenység. Egy alkalommal Blanka betegen érkezett a forgatásra. Dúltak mínuszok, az aznapi jelenet külsőben forgott. Blankát lefektettük a stábszobában, és megállapodtunk, hogy maximum kétszer vesszük fel a jelenetét. Aztán az egyik munkatárs hibájából rontottunk. Seregi Laci, az operatőr úgy tajtékzott, egyébként jogosan, mint egy aggódó édesapa.” De mi van akkor, ha a gyerekszereplő nem akar megcsinálni valamit, vagy elmegy a kedve az egésztől? Megteheti, vagy engedelmeskednie kell a szerződő szülőnek? Gárdos Péternek ilyen szituációról is van emléke. „A brooklyni testvérben van egy fontos gyerekszereplő, a Bán János alakította Laci kisfia. A saját gyereke, Bálint játszotta 5 évesen. Azóta belőle is kiváló színész lett. Az első forgatási nap harmadik jeleneténél a kissrác bejelentette, hogy halálosan unja a dolgot, részéről itt a vége. Jani nyugtatgatott, semmi gond, majd ő elintézi. Elvonultak, aztán Jani zavartan csámborgott vissza: nem tudom rávenni, bocs. Egész délután könyörögtünk a gyereknek, letérdeltünk, ígértünk neki játékot, csokit, mindent, de a kisfiú elszántan ült az útpadkán, újra és újra közölte, ő, a maga részéről befejezte. Másnap aztán Jani valahogy rávette, csinálja meg a jeleneteit, azzal a feltétellel, hogy csak egyszer fogják felvenni azokat, nem lesz ismétlés. Bálint erre még hajlandó volt, valahogy túléltük… De ha egy gyerekszereplő végleg megmakacsolja magát, nem tudsz mit tenni. És nem is szabad. Mert a gyerek nem játszik, hanem jelen van! Éppen ez a jelenvalóság sérülhet, ha kényszerítik. Ez pedig szigorúan tilos!"

Forrás: https://nepszava.hu/3137781_es-ki-kert-engedelyt-az-ujszulottol

Szerző. Forgács Iván

A cikk a novemberi 24-ei Népszavában jelent meg
 
 
Kategória: Hírek

A sajtó-helyreigazítási perhez hasonló, soron kívüli eljárásban bírálják el a képmással és hangfelvételekkel kapcsolatos jogsértéseket.

A bírói gyakorlat ugyanakkor következetes abban, hogy a politikai közszereplőről egy közszereplés során készült és a politikai kampány részeként felhasznált kép nem valósítja meg a képmáshoz fűződő jog megsértését, A fotómontázs formájában megjelenített politikai vélemény - a bírói gyakorlat szerint - a véleménynyilvánítási szabadság gyakorlása körébe sorolható olyan tevékenység, mely személyiségi jogvédelmet nem alapoz meg. A  közszereplőről a közszereplése során készült felvétel felhasználása nem minősülhet visszaélésszerűnek.

Kategória: magánjog-blog

"Bármihez amit megtehetsz, vagy megálmodsz, fogj hozzá! A merészségben zsenialitás, erő és varázslat rejlik”- írta egykor Johann Wolfgang von Goethe. Ezt a honlapot, mint a Budapesti Ügyvédi Kamarában bejegyzett ügyvéd tartom fenn az ügyvédekre vonatkozó jogszabályok és belső szabályzatok szerint, melyek az ügyféljogokra vonatkozó tájékoztatással együtt a Magyar Ügyvédi Kamara honlapján találhatóak

Kapcsolattartás

dr. Gerő Tamás

ügyvéd, sportjogi-, és adójogi szakjogász

 Iroda: 1037 Budapest, Szépvölgyi út 113.

 Tel/fax: 06-1-3882389

  Mobil: +36 30 4156009

 E-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Adatkezelési szabályzat