Hírek-cikkek

1935-ben a Lenfilm stúdióban elkezdett formálódni egy új produkció Sztálin támogatásával. A film a legendás leningrádi pártvezető, az 1934-ben merénylet áldozatául esett Szergej Kirov életének utolsó tíz évét kívánta feldolgozni. Sztálin óriási politikai tőkét kovácsolt a Kirov-gyilkosságból. Erre hivatkozva kezdte meg leszámolását a párton belül alternatív irányt képviselő csoportokkal, ami aztán a ’30-as évek terrorjába, véres megtorlásaiba csapott át. Úgy érezte, korlátlan hatalmának elfogadtatásához jól jöhet egy film is, amely közvetíti a hivatalos ideológiát, és egyben kijelöli a rendszer ellenségeit, akikre megsemmisítő csapást kell mérni. A vezér részt vett a forgatókönyv kidolgozásában, de a munka – talán éppen ezért – elég lassan haladt, ellentétben a kivégzésekkel. Így aztán Sztálin folyamatosan igyekezett kicsit aktualizálni a film üzenetét, a végén már Georgij Pjatakov, Karl Radek és társaik 1937. januári perével is össze kívánta kapcsolni. Végül Friedrich Ermler rendezésében elkészült A nagy hazafi című kétrészes opusz (1937–39), a sztálini propaganda filmes himnusza. Valamiért azonban, bár egyértelmű és fölvállalt volt, hogy a mű Kirovról szól, a főhős nem eredeti nevén jelent meg, miképp ellenségei sem. Így bizonyára szabadabban lehetett formálni és a politikai üzenetekhez idomítani a történéseket, szónoklatokat, mindenesetre Sztálin és az alkotók láthatóan kerülni kívánták a ferdítés és hiteltelenség vádját.  

Meglepő módon tehát ez a szovjet propagandafilm is betartotta azokat a kereteket, amelyek nagyjából mind­máig meghatározóak a jelenről, közelmúltról szóló politikai témájú filmek készítésénél. Ha a szereplők beazonosíthatóak valós személyekkel, vagy egyenesen azok nevével jelennek meg, ábrázolásuknak, tetteiknek, kijelentéseiknek egészében igazodniuk kell bizonyítható tényekhez. Különösen, ha még élő személyekről van szó. Amennyiben a mű hipotézisekre épül, jobb fiktív neveket használni, vagy/és egyértelműen jelezni, hogy a történet a fantázia szüleménye. Ettől egy politikai film még lehet leleplező erejű, és nem kis botrányt kavarhat. Jó példák erre a műfajnak az 1970-es években született legendás olasz darabjai, a Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében, az Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek, vagy a Mattei-ügy. Verhetjük hát a mellünket, mert nálunk bizony elkészült egy politikai krimi, amely szakít az általános gyakorlattal. Magyarnak nem lehet szabályokat diktálni, ha az igazság a tét. Legyen bár vélt. Ha Kálomista Gábor producer meg van győződve valamiről, az Elk*rtuknak meg kell születnie. Főleg, ha a számára kedves kormánynak előnyös, különösen kampányidőszakban. Hangsúlyozni kell, hogy ön­­magában ez nem probléma. Lehet játékfilmet csinálni 2006-ról, az őszödi beszédről, az utána kialakult politikai válságról, a zavargásokról, a sok ártatlan emberrel szemben is durva erőszakot alkalmazó rendőri akcióról. Gyurcsány Ferencről, Dobrev Kláráról, Szilvásy Györgyről, Hann Endréről, bárkiről, bármilyen céllal, bárki szolgálatában. Fel lehet vállalni, hogy a mű a politikai szereplőket beazonosíthatóan, saját nevükön szerepelteti, amit a gyártó online információs anyaga külön megerősít. Ám ebben az esetben a történetnek igazolható tényeken kell alapulnia, pontosabban világosan el kellene határolnia a tényeket a fiktív, hipotetikus elemektől. Az Elk*rtuk ezt nem teszi meg, így aztán a befogadásban tényként jelenik meg, hogy Gyurcsány Ferenc hatalmának megtartását az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után (is) egy szűk csoport manipulálta, élén Dobrev Klárával és Hann Endrével, a Medián Intézet vezetőjével. Felmérve a helyzetet, ellenfeleiket megelőzve, ők adták át a beszéd felvételét a médiának, ők provokálták a televízió ostromát, tudatosan hagyták, hogy rendőrök sérüljenek meg, majd a sikertelen önkormányzati választások után szították az október 23-i zavargásokat, és eltervezték a brutális rendőri akciót is. Dobrev figurája pedig ördögivé minősül, amikor az ártatlan áldozatok lehetőségére így reagál: „Járulékos veszteség.”  

A politikai témának ez a fajta játékfilmes feldolgozása, amely szakít az általános gyakorlattal, egy sajátos képletet eredményez, amely komoly jogi kérdéseket vet fel. Már csak azért is, mert élő, aktív személyekről állít olyan dolgokat, a tények szintjén kezelve, amelyek nehezíthetik tevékenységüket, elvileg akár ellehetetleníthetik őket politikai vagy egyéb pályájukon. Mindenekelőtt azt kéne tisztázni, hogy a játékfilmes világ narratívái mennyiben vonatkoztathatók a valóságra. Milyen szinten értelmezhető egy történet vagy annak elemei, tényállításnak, igazságnak, hazugságnak? Tekinthető-e fikciós műfajban például rágalomnak egy létező személyekkel kapcsolatos bizonyítatlan vagy éppen hamisnak minősülő esemény, jellemábrázolás? A kérdéskörről tapasztalt jogászokat faggattunk. Mindhárman tagjai az Ügyvédekkel a Demokratikus Jogállamért Egyesület elnökségének. Sziklai János úgy véli, egy ilyen játékfilmes megoldásnak büntetőjogi és polgári jogi következményei is lehetnek. „Kezdjük az elején. Rágalmazásnak tekintjük, ha valaki valakiről más előtt nyilvánosan valótlan tényt állít, sugalmaz, és az sérti az illető becsületét. Minősített eset – többek között –, ha ez nagyobb nyilvánosság előtt történik, amit korábban a bíróságok úgy fogalmaztak meg, hogy első látásra nem lehet megállapítani a jelenlévők számát. Ide sorolhatjuk a nyilvános vitákat is, de ilyen szintű rágalmazás a médiában gyakori, bár ma már inkább a közösségi oldalak jelentik a vezető fórumot. A rágalmazásnak sokszor hitelrontás a következménye, előfordulhat, hogy komoly gazdasági kárt okoz. Lényegében a parlamenti képviselők is folyamatosan rágalmazzák egymást, ám az ott kialakult gyakorlat, a mentelmi jog miatt ezek nem kerülnek bíróság elé. A Btk.-ban is az enyhébb súlyú cselekmények közé tartozik a rágalmazás, és csak a sértett magán­indítványára lehet belőle eljárás.” A szakember szerint fikciós mű­ben is történhet rágalmazás. „Amennyiben valós személyek egyértel­műen­ felismerhetően, be­azonosíthatóan jelennek meg pél­dául egy játékfilmben, és valótlan, nem bizonyított tényeket közölnek vagy sugalmaznak róluk, eredményesen lehet pert kezdeményezni – állítja Sziklai János. – Különösen akkor, ha más, dokumentált tények mellé épülnek be, ami erősíti azt a hatást, hogy valós történésekről van szó. Ki lehet persze írni a film elejére, hogy bár megtörtént események alapján készült, a megjelenített cselekmény a képzelet szüleménye, a szereplők kitalált személyek. De ismétlem, ha egyértelmű a beazonosíthatóság, amit ráadásul valódi nevek is megerősítenek, igazolható a rágalmazás, illetve a személyiségi jog megsértése. Talán praktikusabb is a dolgot a polgári jog felől, személyiségi jogi sérelemként megközelíteni. Igaz, ha közszereplőkről van szó, felvethető, hogy nekik jóval több sérelmet kell eltűrniük. De mondjuk egy összeesküvés-elmélet vagy kirívóan súlyos bűnvád a velük kapcsolatos határokat is túllépheti.” Az elvi megállapításokkal Mórotz Zsolt is egyetért, ám saját esetei alapján is úgy látja, a bírósági gyakorlat nagyon messzire tolja a közszereplőktől elvárható tűréshatárt. Ennek hátterében alkotmánybírósági határozatok húzódnak meg, mindenekelőtt a 36/2014-es, amelyet több újabb is megerősített. „Egy közszereplőnek, különösen, ha közhivatalt vagy köztisztséget tölt be, ma szinte minden negatív minősítő állítást el kell viselnie – jelenti ki az ügyvéd. – Mostanra legalább szűkült a körük, hiszen az 1990-es években már akkor is közszereplőnek minősíthették az embert, ha egyszer szerepelt a tévében. Egy politikusról ebben a minőségében ma gyakorlatilag bármit mondhatnak jogi következmények nélkül. Más kérdés, ha emberi mivoltában, méltóságában sértik. Arra pedig nemigen van példa, hogy mi a helyzet, ha a bántó vagy hamis állítás egy játékfilmben történik. Amerikában voltak ilyesmiből perek, de ott, ha egy valós személy beazonosítható egy filmben, az engedélye kell hozzá, hogy megjelenítsék.” Gerő Tamás, az Ügyvédekkel a Demokratikus Jogállamért Egyesület el­nöke megerősíti kollégája aggályait a létező joggyakorlattal kapcsolatban. „A játékfilmet ebben a tekintetben a politikai plakátokhoz hasonlítanám – fejtegeti a szakember. – Azokon aztán gyakran találkozhatunk lejárató, becsmérlő, hamis, bizonyítatlan állításokkal. A politikusok – természetesen a hozzájárulásuk nélkül – eltorzítva is szerepelhetnek rajtuk. Gondoljunk csak a politikusokat Soros-ügynökként megjelenítő vagy bohócnak ábrázoló plakátokra. Ám született már olyan jogerős bírósági ítélet, hogy ezt is tűrniük kell. A játékfilmes ábrázolásnál további probléma, hogy a műtípus elnevezése eleve arra utal, hogy amit bemutat, az nem a tárgyszerű valóság. Főleg, ha dokumentumanyagok beépítésével formai distinkciót is tesz az alkotó a tények és a fikció között. Ugyanakkor nézői oldalról úgy is megközelíthetjük a dolgot, hogy a dokumentumok a fikció tényszerűségének képzetét erősítik. Mindezzel együtt úgy gondolom, ha beazonosíthatóan jelenik meg egy valós személy, mindenképpen sérelmezheti, hogy a vele kapcsolatos megalapozatlan állítások, esetleg torzító ábrázolása sértik a jó hírnevét, amiért személyiségi jogi pert indíthat, kérhet helyreigazító nyilatkozatot. Azt pedig semmiképpen sem kell tűrnie, ha emberi minőségében mocskolják, alkoholistának vagy kéjencnek állítják be.” Szó, mi szó, érdekes helyzet. Ezek szerint Dobrev Klárát és Hann Endrét játékfilmben sem lehet összehozni egy forró, szenvedélyes éjszakára, de esetleg következmények nélkül bemutatható, hogy véres rendőri akciókhoz vezető zavargásokat provokálnak. Mindenesetre a jelenlegi jogi megközelítés elég problémás, hiszen az efféle hamis állítások nem egyszerűen az érintettekkel szemben sértőek, hanem a társadalom, a közvélemény manipulálását, megtévesztését szolgálják.  

 A manipulatív szándék jól látszik az Elk*rtuk médiakampányán is. A filmhez készült moziposzter ellepte az országot, Pesten még óriásméretben is látható Gyurcsány Ferenc profilja a film címével és annak összes főbb karakterével. Ne legyenek persze kétségeink, a poszter nemcsak a filmet hivatott reklámozni, de annak a választási harcban politikai szerepe is van. „Azt se higgyük el, hogy ez egy művészfilm, hiszen pontosan látszik, hogy az Elk*rtuk egy ideoló­giai indíttatású propagandamozi – mondja Kaszás György reklámkritikus, egykori kreatív igazgató. – Az alkotást épp ezért nem lehet függetleníteni a jelen politikai helyzettől, pláne, hogy abban 2006. október 23-a fontos vonatkozási szerepet kap, miközben a filmet idén két nappal a forradalom évfordulója előtt mutatták be.” A plakát ezenfelül etikailag is kifogásolható. Kaszás György ennek bizonyítására a kereskedelmi és gazdasági hirdetésekre vonatkozó Magyar Reklámetikai Kódexet hozza fel, melynek bevezetésében elsők között szerepel, hogy az politikai hirdetésekre nem érvényes. „Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, ez teljesen érthető, hiszen a politikai kérdésekben az etika kevésbé fedezhető fel – mondja az elemző. – A kódex 3. cikkelye egyébként tartalmazza, hogy »A reklámozásban figyelembe kell venni a társadalomban általánosan elfogadott erkölcsi-etikai normákat, valamint a közízlést«.” Kaszás szerint az Elk*rtuk ezt a szempontot már a film címével sem veszi figyelembe. Utóbbi szintén problémát jelent a 13. cikkely szempontjából, mely kimondja: „A kifejezetten felnőtteknek szánt termékek reklámját tilos gyermek- vagy fiatalkorúnak szóló média­környezetben elhelyezni”, valamint „A gyermekkorúaknak, fiatalkorúaknak vagy gyermekkorúak és fiatalkorúak szerepeltetésével készült reklám nem tartalmazhat olyan kijelentést, vizuális megjelenítést, vagy hangeffektust, amely szellemileg, erkölcsileg és fizikailag a kárukra lehet, kihasználja hiszékenységüket, tapasztalatlanságukat és érzésvilágukat”. A plakát tehát ennek az elvárásnak sem felel meg, mivel a kiskorúak az utcán számos helyen találkozhatnak a hirdetéssel és annak címével. „Ha tehát a plakátot gazdasági vagy kereskedelmi célú reklámnak tekintjük, mely egy filmet akar eladni, akkor főleg nem jelenhetne meg olyan helyeken, ahol gyerekek is láthatják” – állítja a szakértő, hozzátéve, hogy sem a Reklámszövetség Etikai Bizottsága, sem az Önszabályozó Reklám Testület nem kezdeményezett semmilyen intézkedést a plakát ellen. „Ennek oka nyilván az, hogy az Elk*rtuk végtére is egy politikai reklám, amire nem terjed ki a reklámetikai kódex hatálya” – mondja Kaszás. Az elemző szerint a poszterrel amúgy esztétikai gondok is vannak. Egyfelől nincsen megkomponálva, a rajta szereplő portrén hemzsegnek a képi elemek. „Egy plakátnak minél egyszerűbbnek kell lennie, hogy a befogadót egy pillanat alatt tájékoztassa. Ehhez képest ezen az Elk*rtuk poszteren tizenhét képi elem látható. Még követni is nehéz” – mondja Kaszás, aki szerint tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a cím „ú” betűjét egy négyzetbe helyezett „x” betűre cserélték, ami olyan érzést kelt, mintha egy szavazólap kitöltött rubrikáját látnánk. „A reklámozás szempontjából külön érdekes, hogy a premiert megelőző időszakban még a stáb is rejtőzködött. Nem is lehetett tudni, hogy konkrétan kik fognak szerepelni benne” – mondja Kaszás György, hozzátéve, egy hollywoodi kasszasiker esetében akár egy-két évvel a bemutató előtt lehet tudni, hogy kik lesznek a főbb szerepekben. „Egy jó filmet a színészek nevével is el próbálnak adni, elvégre az mágnesként vonzza a nézőket. A jelen esetben ez nem így volt” – jelenti ki az elemző. Arról nem is beszélve, hogy a film brit rendezője, Keith English sem népszerűsítette a filmet, a premier után pár nappal pedig törölte a Twitter-­fiókját is.  

A film további sajátossága, hogy tizenöt évvel ezelőtti eseményt dolgoz fel, a közelmúltat mutatja be. A magyar közönség számára ez szokatlan lehet, hiszen bár egyes filmjeink a premierjük idején az aktuálisan zajló társadalmi és politikai folyamatokra reflektáltak – például Szabó István Édes Emma, drága Böbéje a tanárok helyzetét mutatta be a rendszerváltás után, vagy a Megint tanú a kilencvenes évek átalakuló gazdasági és politikai realitását –, addig kevés film utal ténylegesen megtörtént, aktuá­lis politikai eseményekre. Kérdéses hát, hogy a mozinézők hogyan reagálnak egy ilyen filmre. „Magyarországon lenne igény olyan filmekre, amelyek a jelen és a közelmúlt politikai, társadalmi eseményeit mutatják be. Csak nem mindegy, hogy szakmailag milyen szinten készítik el azokat” – állítja Paár Ádám, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa. A történész-politológus szerint a nézők főleg két szempontot várnak el egy történelmi filmtől: legyen valószerű és hiteles, másrészt cselekményes, hogy izgalmas legyen végignézni. „Utóbbi szempontot a történészek hajlamosak elfelejteni, pedig a politikai drámákban is fontos a narratíva” – mondja Paár, példának hozva fel az amerikai filmeket, melyek rendezői nemcsak ügyesen bonyolítják a cselekményt, de arra is ügyelnek, hogy a republikánus és demokrata oldal közti véleménykülönbségeket áthidalják – mondjuk azzal, hogy a közös amerikai értékekre hivatkoznak, így a filmek szereplői bizonyos alapvető kérdésekben nehezen, de konszenzusra tudnak jutni. Valóban érdemes a témával kapcsolatban felidézni pár amerikai filmet. Oliver Stone 1995-ös Nixon című alkotása például egy évvel Richard Nixon halála után került a mozikba, és mesélte el az egykori republikánus vezető történetét az 1972-es Water­gate-botrány szemszögéből. A főszerepet Anthony Hopkins alakította, aki remekül hozta az örökké szorongó elnök figuráját, annak minden erősségével és gyengeségével. Oliver ­Stone pedig, akárcsak más történelmi filmjében, ezúttal sem finomkodott: nemcsak Nixon életére, karrierjére és egészségügyi problémáira irányította a fókuszt, de bemutatta a külügyminiszterével, Henry Kissingerrel vívott konfliktusait is. A lezárásban pedig a film elérkezett a jelenbe: Nixon temetéséről látunk archív felvételt, amelyen feltűnnek volt elnökök, Gerald Ford, Jimmy Carter, Ronald Reagan, idősebb George Bush, és az akkor kormányzó Bill Clinton is. A 2018-as Vice (Alelnök) című film Dick Cheney pályafutását mutatta be. Ebben is egy tehetséges átalakuló­művész, Christian Bale alakította a „főhőst”. Nemcsak felszedett pár kilót a szerep kedvéért, de tökéletesen formálta meg Cheney megfontolt, stratéga alakját is. A film amúgy nem fukarkodott politikusokban, akiket a legnagyobb nevek játszottak: Cheney feleségét Amy Adams, Donald Rumsfeld védelmi minisztert Steve Carell, George W. Bush elnököt Sam Rockwell, Colin Powell külügyminisztert Tyler Perry, de még feltűnt Condoleezza Rice és Henry Kissinger is. Az Alelnök kendőzetlenül mutatta be Cheney életét, kitérve a politikus alkoholproblémáira, szívrohamaira, a hatalomhoz való ragaszkodására és arra, hogy egy erős férfi mögött mindig egy erős nő áll, jelen esetben a későbbi Second Lady, Lynne Cheney. „Magyarországon más a helyzet, itt alapvető kérdésekben is viták vannak – mondja Paár, kiemelve az 1989-es átmenetet, amelyet hol rendszerváltásnak, hol rendszerváltoztatásnak hívnak. – A magyar társadalom másrészt kulturális szempontból is szemérmesebb, mint az amerikai vagy a skandináv” – véli a történész, hozzátéve, ezekben az országokban a sorozatok és játékfilmek előszeretettel mutatják be a jelenkor politikai eseményeit. Politikai utalások persze egy-egy könnyedebb magyar alkotásban is megjelentek: Torgyán József alakja például A miniszter félrelép híres parlamenti jelenetében és A Viszkis című filmben is felidéződik. „A napi politikát amúgy gyakrabban is be lehetne mutatni a vásznon. Kérdéses persze, hogy ez a magyar közönséget mennyire hozza lázba – mondja Paár Ádám. – Hiszen míg az amerikai filmekben érdekfeszítő a szövetségi kormány működése, addig nálunk inkább a közelmúlt történéseit kellene szemléltetni. Utóbbira hamarosan lesz újabb példa: már forog az 1990-es taxisblokádról szóló film, melyben ifjabb Vidnyánszky Attila játssza a fiatal, míg Seress Zoltán a időskorú volt miniszterelnököt, Antall Józsefet. Ahogy távolodunk a közelmúlt eseményeitől, előbb-utóbb felnő egy generáció, amelynek mindez már történelem lesz. A konkrét eseményekhez köthető ellentétek addigra vélhetőleg feloldódnak, így például a rendszerváltás éveiről lehet egy elfogulatlanabb, relatíve kiegyensúlyozottabb filmet készíteni.”